Hegedű

A vonós hangszerek legismertebbje, a hegedű-típusú vonósok legkisebb tagja. Eredete az arab területekről a középkorban Európába átkerült rebek nevű hangszerre vezethető vissza. A vonós játék és a hangszer iránt támasztott megnövekedett igények következtében az egyik legkomolyabb építési szakértelmet igénylő hangszer, ám a gondos készítési és játéktechnikai bánásmódot a legtöbb húros hangszert meghaladó virtuozitást, valamint széles skálán változtatható dinamikai előadást is megengedő teljesítménnyel hálálja meg.
A klasszikus hegedű a XVI. század óta szerepel az európai zenében - bár eleinte sokkal kevésbé arisztokratikus hangszernek tartották, mint manapság. Fénykorát a barokk concertók és hegedűvirtuózok korában élte, de mint szóló- és szimfonikus zenekari hangszer azóta is a legnépszerűbb hangszerek egyike. A XVII. században hirtelen fejlődésnek indult, kiszorítva a gambákat - ezeket a halk, arisztokratikus, régi típusú vonósokat - a színről. Quinton-viola A XVII. században a gambafélék és a violafélék (azaz a "hegedű-család") már jól elkülöníthető egymástól: a gambák közül csak a mai nagybőgő élte túl (ha nem is teljesen változatlanul), a századokat a nem historikus zenében - ennek a hangszernek az alakját összehasonlítva a cselló-hegedű-brácsaformával a különbség még ma is szembetűnő. Az eredeti gambáknak csapott válla, egyszerűen homorú közepe, általában 'C'-alakú hanglyuka, lapos háta és a leggyakrabban lantszerű érintői vannak, míg a violaféléknek a válla is és a középső keskenyedése is ívelt, hangrése 'f'-alakú, ami pedig a vonókezelést illeti, nagyon sokban eltér egymástól a kéztartás, a vonó alakja, súlya, de még az ívelése is.
Európában a hegedű nagy népszerűségével egy időben sok országban népi hangszerré is vált. A magyar népzenén kívül többek közt német, osztrák, szláv, skandináv, ír és egyéb népzenét is játszanak rajta.


MÚZEUM