Lantok

Tíz kórusos, (19 húros) lant A reneszánsz kedvenc kísérő- és szólóhangszere volt, és még a barokkban is tovább élt mint kíséret céljaira tartott, többszólamú harmóniai tömörséget biztosító hangszer. A reneszánsz lantok általában 5-12 kórusos, többnyire dupla bélhúros hangszerek voltak, érintőik is ugyanebből a bélhúrból készültek, ezért, és testük alakja miatt is a mai gitárnál sokkal lágyabb, halkabb, kissé nazálisabb hanggal szóltak. Reneszánsz 8 kórusos lant A reneszánsz lant az arab kultúrából került át Európába, de már az arabok is átvették, feltehetően a perzsáktól. Az arab eredetű hangszer az első ezredforduló után kezdett feltűnni az európai zenében, egyrészt az Ibériai-félsziget arab fennhatóság alatt álló részérő elterjedve, másrészt pedig a keresztes háborúk kulturális kölcsönhatásainak eredményeképp. Az ekkor használatos lantok még a keleti jegyeket viselték - ez a fajta lant ma is megtalálható az araboknál , a neve l'ud, (a szókezdő "l" nem tarozik a névhez, csak névelő) ennek kövérebb a teste, öt dupla húrja és három, rozettával díszített kör alakú hangnyílása van. Ennek a hangszernek lehet a közelebbi rokona a magyar koboz is, melynek elődjét talán honfoglaló őseink is használták.
A reneszánsz elején a lant elkezdett átalakulni , teste kissé karcsúbb lett, háta kevésbé domború, és érintők kerültek a nyakára, amelyek még nem fémből, hanem a húr anyagából készültek. L'ud
A lant ezidőtájt tapasztalható hatalmas népszerűsége nem volt véletlen - kicsi, könnyű (a gitártól eltérően héjépítésű hangszer), hordozható és folyamatos többszólamú játékra is alkalmas, így aztán minden polgári családban, vándorló életmódú zenésznél, de a műkedvelőknél is megtalálható volt, a legegyszerűbbtől a legnehezebb darabokig írtak rá műveket. Öt húrpáros penorcon - Kovács Emil hangszerész munkája, köszönjük, hogy rendelkezésünkre bocsátotta! A hangszer jelenleg gazdára vár, részletek e-mailben... A reneszánsz végén a lantok hangterjedelmét lefelé ún. "lengő" húrokkal igyekeztek kiterjeszteni: ezeken a húrokon lefogni már nem lehet, általában az adott darab hangneméhez hangolva játszanak rajta. Az ilyen húrok nemcsak a hangterjedelmet szélésítik, hanem rezonánsként külön pengetés nélkül is némi tónustöbbletet adnak a hangszernek. A reneszánsz utáni időszakban a lantot egyre több basszushúrral látták el, kialakult a theorba és a chitarrone és még néhány igen tág hangterjedelmű, ám nehézkes, sérülékeny, hangszer. Bonyolultságával együtt lassan mindegyikük kikopott a zenei gyakorlatból, és helyét a zenekari kíséretben a csembaló, a műkedvelő-muzsikában a gitár vette át.
A domború hátú hangszerek azonban tovább éltek mandolin, mandora, penorcon, és egyéb egzotikus névvel, de a XIX. század végétől a XX. század húszas éveiig német területen készültek lanttestű, lanthangú, de gitárhúrozású (nem duplahúros), kulcsgépes hangszerek is - ezek neve a német név alapján "vándormadár-lant" , ismertebb nevén lantgitár, és, bár historikus hangszernek nem nevezhetjük, néha, érdekességképpen klasszikus gitár helyett zenekarunkban is megszólal.


A reneszánsz lantot és a penorcont készítette Kovács Emil hangszerkészítő mester
MÚZEUM