Reprodukált művészet

 

Egy lelkesítően magasztos eszme a visszájáról nézve...

 

Nagy önellentmondások vannak ebben a témában, lehet a dolgot közelíteni a humánus idealizmus ködös emberbarátsága felől, de a kegyetlen üzleti világ totális monetarizmusa felől is. Minden attól függ, mi a kifizetődőbb.

Adott tehát a téma: a reprodukált művészet széles tömegekhez juttatja el a kultúrát -  milyen szép is az, hogy immár nem kell drága pénzen elzarándokolnunk a Louvre-ba, ha ellenálhatatlan kényszert érzünk, hogy Mona Lisa örök mosolyában gyönyörködjünk, hanem elég előszedni egy reprógyűjteményt, vagy némi böngészés után letölteni egy képet az Internetről, és máris... vagy éppen Michelangelo csodálatos, kontraposztjában is erőteljes Dávidját szeretnénk dolgozószobánkban szemlélni – csak tessék, hála a modern technikának, a közeli bevásárlóközpont holdudvarában megtelepedett lélekszépészeti üzlethelyiségben a felső polcon a Beethoven-fej és a Milói Vénusz között megtalálható a fiatalember, leemelhető, elvihető, csak fizessük ki előtte.

És aki pedig klasszikus zenei műveltségét szeretné hasonlóan szilárd alapokra helyezni, szinte ugyanott találhat baráti áron olyan zenei válogatásokat, amelyben a nagyérdemű összesen egy cédé terjedelmét meg nem haladva, mintegy dióhéjban evezhet végig a klasszikus zene nagy slágereinek időrendjén – egy kis Bach, Vivaldi, Mozart és Beethoven, Schumann, Orff, végül valami mai izé, évente egyszer feltesszük, közben pedig hallgathatjuk a szórakoztató zene épp aktuálisan megboldogult csillagainak aranyozott gyászkerettel forgalomba kerülő össz-zenei válogatását, melyet a lemezcégek egymással versengve dobnak piacra a hírességek halálának összes lehetséges év-, és hónapfordulóján. Mert ez is reprodukció – halott sztár élőben többé nem dalol...

Ugyanakkor – félretéve a cinizmust – aki akarja, találhat valódi értéket is a konzerv-művészet tárgyiasult darabjai közt. Csak éppen ezt már ugyanúgy keresni kell, mint azelőtt a bölcsek kövét, és ami a szép benne: tudni is kell, hogy most éppen azt tartjuk-e a kezünkben, vagy holmi Tesco-gazdaságos hulladékot, vonzó dobozban. Ehhez pedig nem árt némi tájékozottság, (idősebbek talán még emlékeznek, ez az a portéka amit az ántivilágban műveltségnek neveztek, míg a médiatömeg térnyerése le nem fokozta a kifejezést valamiféle illetlen arroganciává, amivel Majka és Pandora művészetének őszinte híveit lehetne esetlegesen kirekeszteni valamiféle, számukra is derogáló területről, de mint kifejezést mindenesetre nem illik használni, mivel korunk eufémia-őrületében esetleg diszkriminálná azokat, akiket diszkriminálna).

Szóval műveltség nélkül a dolog nem megy valami simán. Mármost azonban a műveltség elnyerésének épp az az egyik záloga, hogy ismerjük meg a dolgokat, foglalkozzunk vele, hallgassuk a zenét, tanulmányozzuk a képet, járjuk be a terepet, stb. Ennek teljesítése kifejezetten könnyebben megy, ha a művészeti alkotások szegmentumai rendelkezésre állnak, esetleg egy multimédiás felületen mindjárt egyszerre. Ez határozott előny, ráadásul a reprodukció manapság már házi eszközökkel is megvalósítható. Ugyanakkor ez a könnyebbség azt is lehetővé teszi, hogy szinte bárki bármit tetszése szerint reprodukáljon – a statisztika pedig kíméletlen, és amint komolyan elkezdjük a dolgokat mérlegre tenni, azt tapasztalhatjuk, hogy ebben a „reprodukciós kor”-ban a különféle művészeti ágak termékei – ide számítva a klasszikus alkotásokat tartalmazó termékeket is – hasonló arányban mutatnak fel valódi értékeket, mint akkor, amikor még kézzel, kalapáccsal, nyomópréssel vagy emlékezetből reprodukáltak őseink.

Mert amit könnyű megsokszorozni, az elveszti az értékét. Kommersz lesz. Megszokjuk. Meg is unjuk. És másikat keresünk, amit azonnal meg is találunk, hála épp a reprodukálhatóságnak. Így aztán a dolog önmagát gerjeszti, egyidejűleg pedig voltaképpen értelmetlenné is teszi ugyanezt.

Ez egy remek folyamat, érdemes a tanulmányozásra. Ma már bárkinek lehet honlapja, bárki csinálhat cédét, szinte mindenki foglalkozik művészettel, és azonnal dokumentálja is magát, hiszen reprodukálható minden, amit létrehoz, ráadásul eladható is a műve, mert hatmilliárd ember között mindig lesz legalább egy, aki vevő valamire. És ezért az egész értéke devalválódik, még a klasszikusokat is utoléri a halálra untatás szomorú végzete, mert ha a tömeg felkap egy műalkotást, azt divattá teszi, ezzel pedig egyben halálra is ítéli. A többi mű, amely vagy túl nehezen emészthető a médiatömeg számára, vagy éppen nem annyira bombasztikus, hogy megérje divattá tenni, megmarad nehezen megtalálható, ritkán forgalmazott unikumnak – de legalább elvi és technikai szinten hozzáférhető.

És így mindenki jól jár, mert a kereskedő elad, a tömeg megmarad annak, ami, az igényes kisebbség megdolgozhat azért, hogy értéket találjon, és így legalább ő nem devalválja a számára értéket jelentő műalkotásokat, a művészke mindig talál magának balekot, míg az igazi művész tovább faraghatja a széklábakat, amiből a ValóVilág villa berendezése készül.