Régi hangszerek

A középkor hangszereinek egy része a keresztes háborúk eredményeképpen került át Európába, egy részüket a kontinens déli részén élő araboktól vettük át, de néhány, főleg a későbbi időkben népszerűvé váló hangszer őse ebben az időben alakult ki Európában. A hangszerek elnevezése koronként, nyelvenként, tájegységenként és még zenei csoportonként is változtak, így már az komoly feladat lehet, hogy esetenként kidertsük, az adott hivatkozásban mit takar pontosan egy 'líra', 'chitarra', 'viola', 'tibia' elnevezés; sőt, egy időben még a 'hegedő' és 'koboz' szavunk is jelenthetett egyebet, mint amire ma használjuk.

Csak példaképpen megemlítve: a 'viola' az angolszász területekenen ma 'brácsát' jelent, ugyanitt a 'viol' név a 'viola da gambát', a 'violin' a 'hegedű', míg a spanyolban ugyanez a szó 'vihuela'-ként gitárfélét takar, a portugáloknál pedig hasonló néven egy ciszterszerű gitárfélét jelent, 'vielle' a középkorban a tekerőlant, a 'violone' pedig egy gambatestű basszus-vonós neve lett. Ugyanilyen kaotikus nevezéktan jellemző a kithara-chitarra-citera-guitarre-gittern-ciszter-citole névhalmazra is, vagy a 'líra' név rengeteg, különféle hangszert jelölő változataira.


A fúvósok közül megkülönböztethetünk fa- és rézfúvósokat, melyeknek azonban mai szempontok szerint való felosztása nem mindig lehet sikeres, hiszen abban az időben (XII-XV. század) a hangszerek testének anyaga és formája, valamint a megszólaltatás módja (ajak- és nyelvsípos, vagy trombitaszerű, fuvola- vagy blockflöte-rendszerű) nem mindig volt rendszerezhető. Egyes trombitaszerű hangszerek fából épített korpusszal, dupla- és szimplanádas hangszerek eltérő formákban készültek - a kor az útkeresés, újítások és kísérletezések kora volt, ami miatt számos hangszer hosszabb-rövidebb pályafutás után nyomtalanul el is tűnt, beleolvadt más hangszercsoportokba, vagy éppen átadta a helyét kifinomultabb megszólaltathatóságú, fejlettebb játéktechnikájú utódainak. És, bár ez a tendencia igaz a vonósok és pengetősök körében is, mégis a leglátványosabban a fúvós- (aerofon) hangszerek vonatkozásában jelentkezik.
A barokk előtti zene tehát megszámlálhatatlan fajtájú, méretű, nevű és hangszínű kisebb-nagyobb szimpla- és duplanádas, ajaksípos és trombitaféle hangszert termett, de ezek egy része inkább a korra jellemző zenei kísérletezés következményeképp született. Néhány közülük azonban már rendelkezett a hangszercsaláddá válás lehetőségével - a reneszánsz filozófiája amúgy is a hasonlóságnak, a rendszerezésnek kedvezett, így aztán a vonósok mellett az ajaksípos furulyák, a fuvolák, a nyelvsípos görbekürtök (krummhorn, cromorne), a harsonák, és még néhány fafúvós hangszer kezdett azonos szerkezettel, négy-ötféle méretben megjelenni. A kor homofóniája és az emberi hang, a vox humana hangszeres utánzásának igénye, a kórusmuzsika felsőbbrendűségének elve miatt a klasszikus reneszánszban ez a fajta felfogás dominált, később azonban a zenészek - talán épp a hangzó szólamok összeállításának hangszeres korlátai miatt - kezdték észrevenni az eltérő hangszínű és hangmagasságú fafúvósok egyidejű megszólaltatásának szépségeit is. Monteverdi korában a hangszerek egyénisége már szempont, de a korábbi időszakokban is sokhelyütt épp az egyházi, a "komoly" zene ellensúlyozásaképpen használják a vegyes hangszerelést, bár ebben a korban a szerzők még leggyakrabban 'ad libitum' szólamokkal dolgoznak, sokszor alkalmi, vagy éppen változó összetételű zenekarokkal, ahol a mai értelemben vett hangszerelés még nem létezett. A középkor és a reneszánsz legjelentősebb fafúvósai: görbekürt, chalumeau, pommer, dulcián, furulyák, harántfuvola, zergekürt. Harsonák és trombiták, gyakran pedig a cinknek nevezett, játszólyukakkal épített trombitafélék képviselték a ma rézfúvósnak nevezett hangszercsoportot - gyakran azonban ezek teste is faépítésű volt. Jellegzetes régi magyar hangszerek a duda, a töröksíp, a hatlyukú furulya, a tilinkó és az árpád-kori kettőssíp - ezek leginkább népzenénkben és népzenei rokonságot mutató zenéinkben élnek tovább. A töröksíp a Rákóczi-szabadsághar kurucainak jelképpé vált hangszere volt, ezért a hatalom a szabadságharc bukása után elrendelte megsemmisítésüket, ezért ma már csak korabeli leírások alapján készült kópiái léteznek.

A húros hangszerek két nagy családja, a vonósok és a pengetősök, hasonló sokszínűséget mutattak a középkorban.
Az arab-perzsa eredetű lantfélék eredetileg szinte kizárólag plektrummal (pengetővel) pengetett hangszerek voltak, a vonó későbbi találmány, ami azonban arab területeken is gyorsan elterjedt. A középkor klasszikus arab lantja, az 'ud' egy archaikusabb formájában került át Európába, ahol hamarosan ujjal pengetett technikát és a nyakán érintőket kapott, miáltal a játéktechnikája is megváltozott, europanizálódott. A középkori arab ellenőrzés alatt álló területeken még egymás mellett létezhetett az ún. hosszú nyakú és rövid nyakú lantok családja - az európai lantfélék a rövid nyakúakból fejlődhettek tovább, de pl. a mai moldvai csángók kobzája igen archaikus keleti jellegeket őriz, melyben tovább él az ezer évesnél is régebbi bizánci lantoknak a formája. A középkor legnépszerűbb lantféléi a 'guiterne' és a 'citole'voltak; érintővel felszerelt, fém- vagy bélhúros, kis testű, általában négyhúros, nem húrpáros, pengetővel megszólaltatott hangszerek voltak, dallamjátszásra alkalmasabbak, mint akkordikus játékra. Később a lantok teste megnőtt, nyakuk szélesebbé és kicsit hosszabbá vált, a húrokat húrpárok váltották fel, ujjal pengették őket, így 6-7-10 húrpáros, megnövekedett hangterjedelmű, polifon és akkordjátékra is jóval alkalmasabb hangszerré váltak. Eközben a XV. századtól a gitártestű, valamint a gitárok és lantfélék tulajdonságait ötvöző pengetősök is fejlődésnek indultak 'vihuela', 'chitarra', 'ciszter', 'pandora', stb. néven.


A középkor népszerű pengetőseinek másik csoportját a lírafélék, a hárfa-család tagjai képviselik. Az eredetileg kevés húrú, pentaton hangolású antik eredetű lírákat a középkorban felváltotta a kelta hárfa néven jegyzett hangszer, amelyen még nem kromatikus, de már diatonikus zenét lehetett játszani. Ez a hangszer egészen a modern pedálhárfák feltalálásáig nem sokat változott, legfeljebb méreteiben. A pengetősök harmadik típusába a pszaltériumot és rokonait sorolhatjuk; ez a hangszercsalád is antik eredetű, keretre, később trapéz alakú rezonáns testre feszített húrjaival akkordikus és dallamjátékra egyaránt alkalmas volt, és helyenként szinte eredeti, ősi formájában megőrizték a közelmúlt parasztzenészei, akik maguk is építették. Fejlettebb változata a cimbalom, mely pedállal ellátva már a klasszikus zenében is felhasználhatóvá vált. Említésre érdemes pengetős hangszer még a citera, melynek középkori ősei között a pszaltérium- és a lapos hátú gitárfélék egyaránt ott kellett, hogy legyenek.


A vonós hangszerek korai reprezentánsa, a rebek és a fidula, két különböző típusú hangszer. A rebek háta domború, lanthoz hasonló testtel építik, rövidebb és szélesebb a nyaka. Érdekessége, hogy ívben hajlott fogólapja alatt gyakran képeztek ki boltozatos üreget, amely így a hangszertest mellett szintén rezonánsként működött, erősebbé, teltebbé téve a hangszer egyébként nazálisabb, élesebb hangját. Általában három húrral szerelték fel, hangolása tág határok között változott. Manapság már csak régizenészek használják, illetve népi hangszerként változatai ismertek Kréta szigetén (ahol 'lyra' a neve), illetve a Balkán-félszigeten, (ahol 'gadulkának' nevezik, de ott ölben tartva játszanak rajta.)
A klasszikus hegedű a XVI. század óta szerepel az európai zenében - bár eleinte sokkal kevésbé arisztokratikus hangszernek tartották, mint manapság. Fénykorát a barokk concertók és hegedűvirtuózok korában élte, de mint szóló- és szimfonikus zenekari hangszer azóta is a legnépszerűbb hangszerek egyike. A XVII. században hirtelen fejlődésnek indult, kiszorítva a gambákat - ezeket a halk, arisztokratikus, régi típusú vonósokat - a színről. A XVII. században a gambafélék és a violafélék (azaz a "hegedű-család") már jól elkülöníthető egymástól: a gambák közül csak a mai nagybőgő élte túl (ha nem is teljesen változatlanul), a századokat a nem historikus zenében - ennek a hangszernek az alakját összehasonlítva a cselló-hegedű-brácsaformával a különbség még ma is szembetűnő. Az eredeti gambáknak csapott válla, egyszerűen homorú közepe, általában 'C'-alakú hanglyuka, lapos háta és a leggyakrabban lantszerű érintői vannak, míg a violaféléknek a válla is és a középső keskenyedése is ívelt, hangrése 'f'-alakú, ami pedig a vonókezelést illeti, nagyon sokban eltér egymástól a kéztartás, a vonó alakja, súlya, de még az ívelése is.


A vonósok legérdekesebb, legfurcsább képviselője a tekerőlant (symphonia, vielle a roue, organistrum, nyenyere, forgólant, stb.), egyike a legjellegzetesebb középkori hangszereinknek, amellett érdekes, történetileg is említésre méltó hangszer. Megszólalási módja is eredeti - a játékos gyantás fakorongot forgatva hozza rezgésbe a korongra feszülő húrokat, miközben másik kezével érintőket (közismert tekerős nevén "kottákat") nyomva a húrra annak hosszát, és ezzel hangmagasságát változtatva játszik dallamot. A tekerőnek emellett még több sajátos hangja is létezik - legfontosabbak ezek közül az állandóan szóló burdonhúrok, melyek az európai zene később kialakuló polifóniáját megelőző időszak, a trecento előtti korok egyszerűbb, állandó alaphanggal kísért többszólamúságából erednek. Képezhetők a tekerővel sajátos reccsenő hangok is, melyek által a zenei hangsúlyozás, a dallam ritmusa is kiemelhető - ez szintén a korai zeneiség egyik eleme.
Ennek a hangszernek a jelentősége oly nagy volt, lévén a korának legfejlettebb, legösszetettebb hangszere (ne feledjük, a korabeli összhangzattan épp ilyen típusú muzsikákról szólt), hogy különféle elnevezéseinek nyomai a mai zenében is fellelhetők. Hívták "organistrumnak" az állandóan zengő burdonhúrok orgánumáról, volt a neve "forgatólant", főképp francia területeken, de talán legérdekesebb a "symphonia" név, amely eredetileg együtthangzást jelentett, és csak később vált a szimfonikus zenék jelzőjévé. A tekerő, amely ebben az időben kimondottan arisztokratikus hangszer volt, a későbbiekben egészen koldushangszerré vált, hasonlóan a rebekhez, amely szintén valami hasonló pályát futott be. A múlt század elején már "kolduslant", "nyenyere" névvel illették, régi fénye megkopott, a kor, amit képviselt, elfelejtődött. Ma reneszánszát éli, historikus hangszerként ugyanolyan megbecsülés övezi ezt az érdekes, régi hangszert, mint fénykorában, mikor fejedelmek udvaraiban játszottak rajta.