Reflektorfényben a semmi...

Bár a 21. századból szűk öt év telt el mindössze, az elmúlt évtizedek tanulmányozása alapján némi fogalmunk azért lehet a jövő tendenciáiról is. Az elmúlt 15-20 évet szokás az információ évtizedeinek is nevezni; az elektronikus média és a digitális technológia jelentős mértékben növelte az információ effektív mennyiségét, az átvitt információ megjelenítésbeli minőségét és nem utolsósorban az aktuális információ naprakészségét is. Ez a folyamat lehetne akár jó is, származhatna progresszív következmények sora abból, hogy napjainkban nem kell akár éveket, de legalább hónapokat várnunk a nem is olyan távoli térségekben történt eseményekről szóló híradásra, elősegíthetné - mint azt a romantikus hőskorban hangoztatták idealista tudósok - az emberiség egyetemessé válását, a közös sorsban való egységes részvételt, az azonnal ható segítség mindennapossá válását; egyszóval az információ hatásfokának eme radikális növekedése talán megjobbíthatná életünket, közelebb hozhatna egymáshoz bennünket.

Ez tehát az elmélet. És mi a gyakorlat? A 20 század végének információs szupersztrádája - így nevezték el az Internetet. Ez az a lehetőség, mellyel bárki bármilyen információt bármikor bármilyen feltételekkel megoszthat bárkivel. Időkorlát nem létezik, néhány másodperces átfutással kommunikálhatunk képi vagy verbális módokon a világ másik felén élő felebarátainkkal. Ha nem sajnálunk némi anyagi ráfordítást, tetszés szerinti távolságra telefonálhatunk celluláris hálózatokon, ha pedig ehhez nincs kedvünk, potom pénzért egyszerre 167 betűs üzeneteket, vagy kicsit többért helyben készült fényképeket küldhetünk ismerősök vagy vadidegenek mobiltelefonjára. Olcsó lett az információ - a nem hivatalos is. És a hivatalos? Kábeltévé-társaságok tucatjával fogják csokorba a televíziós adókat, egyesével szinte nem is lehet rendelni, csak mindjárt csomagjával, az újságosbódék színes kínálatában a késgyűjtőktől az origami-rajongókig mindenki megvásárolhatja a saját köreinek nyomtatott lapokat, és az Interneten a legkisebb borítékhajtogató kisiparosnak is saját honlapja van. Ami pedig a nagyvilág egyéb eseményeit illeti, az elmúlt években online követhettük végig a technológiailag fejlett hatalmak háborúit, alig húsz perces késéssel gyönyörködhettünk szétrobbantott emberek maradványaiban, ízléses képsorok kápráztattak el néhány órával azelőtt összedőlt épületekről földrengések sújtotta vidékeken, szökőárak által leborotvált partszakaszokat csodálhattunk meg karosszékünkből, de ugyanezt a kedvenc napi sajtónk is hozta, hét végén pedig a képes újságokban egész oldalas beszámolókat szenteltek a médiatársaságok a menetrendszerűen bekövetkező katasztrófáknak. A hír fogalom jelentése megváltozóban van. Régen a hír valami olyasmit jelentett, hogy fontos, közérdekű jelentés valamiről, amit személyesen nem tudnánk megtapasztalni. Ezzel szemben ma úgy tűnik, mintha elfogytak volna az igazi hírek, és a rettentő híréhséget olyan dolgokkal kellene kitölteni, amelyeket az emberek legtöbbjének egy vállrándítással kellene fogadnia; mert mi is a hír manapság - ha a véres, megrázó, horrorisztikus katasztrófák és iszonyatos terrorcselekmények dús képanyaggal illusztrált szenzációitól eltekintünk? Valóságshow-k pillanatnyilag reflektorfénybe kerülő tucathősei közül valamelyik éppen egy másik hasonló illetővel jár szórakozni, a tárca nélküli miniszter unokahúga sosem hord zöld kabátot, limonádéregény szerzője manökentanfolyamra iratkozott be, szappanopera epizodistája főzni tanul egy kiöregedett operettdíva vendéglőjében...

Ugyanakkor tudományos folyóiratok, irodalmilag mértékadónak tartott lapok szűnnek meg, mert az azokban leírt szárazabb, ám szakmailag fontos információk, adatok és hírek nem adhatók el kellő mennyiségben - asztrológusok minden magára valamit is adó lapban foglalkoztatva vannak, míg a közelmúlt csillagászatilag rendkívüli eseményt jelentő nagy Mars-közelségéről egyetlen napilap nem volt képes szabatosan és szakmailag is kielégítő módon tudósítani. Ez lenne hát a gyakorlat. Röviden: az információ devalválódik, a nap minden percében mindenhonnan folyamatosan kéretlen, hamis és fölösleges adatokkal bombázza a civilizált országok minden egyes polgárát - hogy a reklámtevékenységekből adódó kritikán aluli "kultúrszemétről" most ne is essék szó. A józan ember legfontosabb intellektuális tevékenysége már évek óta az - ellentétben a régi időkkel, mikor még a hírértékű információ megszerzése volt intellektuális kihívás - , hogy miképp szűrje ki, mi módon iktassa ki a tudatából a rengeteg értéktelen, zavaró, hamis és fölösleges információt, kommunikációs helyzetet, hogyan szabaduljon meg a magánéletének intimitásait is veszélyeztető állandó zaklatástól. Létezhetnek-e kommunkációs értékek ebben a világban? Hiszen nem is kommunikálunk jóformán senkivel. Beszélgetésekre nincs idő, a mai ember már divatból is állandóan az elfoglaltságát hangoztatja, a jó vezető az, aki két röpke mondatban utasít, a jó alkalmazott pedig nem magyaráz, nem kérdez vissza és nem tart fel nála elfoglaltabbakat kommunikációval, hanem jelent és távozik. Hosszú mondatokat megfogalmazni mára már szinte modortalanság, másoktól egy percnél hosszabb figyelmet igénylő kommunikációs kontaktust elvárni nem illik - ki is oktatják erre a tapasztalatlan idealistát, ha bárki drága idejével visszaélni eképpen próbálna. Egyedül a média fecseghet, onthatja ostobaságait, költheti a pénzt mondnivalótlan senkik hosszas szerepeltetésére - erre odafigyelünk, értékrendünket is ehhez a referenciához igazítjuk, társalgásunk ennek irányába tartva egyre sekélyesedik, mondanivalónk beszűkült, másról, mint saját magunk senki mást nem érdeklő dolgain kívül nemigen beszélünk, legfeljebb felkapott közhelyeket idézgetünk (mint új példaképeink a médiában), és az átgondoltabb fogalmazás nyelvtanilag összetettebb mondattani szerkezetének nehézségeit megérteni egyszerűen nincs időnk, de kedvünk sem. (Például ezt az előbbi mondatot vajon egy futó beszélgetésben mindenki végig tudta volna követni?) Ennek pedig egyenes következménye, hogy mondanivalónk banalizálódik, nyelvünk szerkezetének jelentős részei - és főképpen épp a nyelv szépségét megadó mondattani árnyaltság mélyszerkezeti sajátosságai - kihasználatlanul maradnak kommunikációnk közben, a gondolatok tartalmi összetettsége primitívebbé válik, fekete-fehérré polarizált lesz, mivel senki nem ér rá árnyalatokat keresni egy bonyolultabb probléma megfogalmazásakor, vagy megértésekor. Amerikai mintára tombol a rövidítési őrület - ma már az nem is számít elméletnek, újításnak, technológiai vagy egyéb érdekességnek, aminek a neve egy három-négy nagybetűből álló, lehetőleg angolszász nyelven is értelmes, kissé humoros fogalommal nem rövidíthető. Leveleink tradicionális elemeit az e-mail szükségtelenné teszi, a legdurvább helyesírási hibákkal megfogalmazott szövegek is bármikor széles körű nyilvánosságot kaphatnak, ezzel befolyásolva a többiek helyesírását is, miközben a civilizált társadalom önelégülten és boldogan dicséri a kommunikáció és az információ évszázadát. Pedig semmi ilyesmire nincs oka. Az emberiség se kulturáltabb, se bölcsebb, se jobb, se rosszabb nem lett. Csak hangosabb és harsányabb. Az értékes gondolat, valódi hír és fontos mondanivaló nem lett több. De adja Isten, hogy ezek miatt a rongáló tényezők miatt idővel ne legyen inkább még kevesebb - azaz maradjon köztünk elég olyan, aki majd e dicső század közepén is megérti, mit beszéltek az ősök a "nagy kommunkációs forradalom" előtt - élőszóban vagy cirkalmas borítékú levelekben.