HANGSZERMÚZEUM


Billentyűs hangszerek


A billentyűs hangszerek családja a szó igazi értelmében nem hangszercsalád, hiszen - bár megszólaltatási módjuk hasonló -, a legkülönfélébb hangképzési elveket találhatjuk náluk. Azzal viszont, hogy egy helyen tárgyaljuk őket, lehetőség nyílik összehasonlításukra is, és nem utolsósorban színes, érdekes képet fest elénk a régi korok hangszerépítési szokásairól.

CSEMBALÓ: A csembaló a legkorábbi billentyűs hangszer, amely már komolyabb darabok megszólaltatására is alkamas volt. címaláírás: Próbakép...

Míg az orgona fúvós, a csembaló pengetős hangszer - ebben a vonatkozásában a lanttal is rokon, olyannyira, hogy a XVI. században kísérleteztek is a "lantcsembaló"-nak nevezett hangszerrel, ami azonban a lant pengetési technikájának egyedisége miatt nem terjedt el széles körben. Billentyűi általában két sorban helyezkednek el, akárcsak az orgona esetében, színük a hagyomány szerint épp ellenkező a zongoráéval, tehát nem "fehér-fekete", hanem "fekete-fehér". Megszólalásakor - azaz a billentyű lenyomásakor - egy pengető pendíti meg a húrt, ami szabadon rezeg, míg a billentyű lenyomott állapotban van; elengedése után egy filccel bevont lapocska ér hozzá a húr rezgő részéhez, ezzel megszüntetve a hangot. Ennek következtében tetszőleges hosszúságú lecsengő hang érhető el; ez az, ami a csembaló elődeinél, pl. a clavichordnál nem volt megoldható - így a csembaló, mechanikájának viszonylagos bonyolultsága ellenére egyre népszerűbb lett már a XVI. században. A legtöbb polgári családban, nemesi házban és természetesen az uralkodói palotákban megtalálható volt a barokk idején - mint billentyűs hangszer, ekkoriban vált a zenekarok szerves részévé: állandó, tömött akkordokkal kísérte a zenekari darabokat, harmóniai alapot adva a basszusszólam fölé - a két "kötelező" kísérőhangszer így a csembaló és a cselló, bőgő, vagy basszusgamba lett - ezt a korban "basso continuo"-nak, folyamatos (vagy számozott) basszusnak nevezték, és a barokk zenekarra jellemző hangszerelés legalapvetőbb eleme lett.
Oktávspinét - hordozható csembaló

Ennek a hangszernek a kistestvére az oktávspinét, ami tulajdonképpen egy hordozható csembaló; léteztek azonban a XVII. század óta más, távolról hasonlónak tűnő rokonai is, mint pl. a klavikord, ahol a billentyű lenyomásakor egy felcsapódó fémlapocska üti meg a húrt, így ez a hangszer tulajdonképpen már a zongora megszólaltatásához áll közelebb.

FORTEPIANO: Ez a billentyűs hangszer a zongora őse, már kalapácsszerkezetes, ütős megszólaltatású (ebben tehát a cimbalommal és némiképp még a xilofonnal-metallofonnal is rokonságban áll), de a mai zongorák bécsi- és angolmechanikás felépítésének komplexitásától azért messze van. Fortepiano - a Zenetudományi Intézet tulajdona

Mindenestre abban komoly előrelépést jelent a korábbi csembalófélékhez képest, hogy azoknál a kétsoros manuálon felváltva játszva legfeljebb kétféle, magában nem változtatható hangerővel lehetett játszani, míg a fortepianón a kalapácsok finomabb hangképzési tulajdonsága miatt a ma megszokott és elvárt dinamikai skálát is meg lehetett közelíteni.
A korai kalapácsmechanikás hangszerek - a legtöbb hangszerhez hasonlóan - sokféle elnevezést kaptak, hívták őket "hammerflügeln"-nek (ez egy álló húrozású hangszer volt szárnyhoz hasonlító szekrénnyel), "kalapácszongorának", "pianoforténak" - ezekben az elnevezésekben épp a fő tulajdonság, a hangos-halk játékmód jelent meg. A mai zongora szó a nyelvújítás során került be nyelvünkbe, azelőtt a zongora magyar neve is fortepiano volt.

ORGONA: : Az orgona sok szempontból a legkomplexebb és legsokoldalúbb hangszernek is nevezhető, billentyűrendszere is sokkal bonyolultabb az átlagosnál. Alapvetően fúvós hangszer lévén múzeumunkban a fúvósok közt tárgyaljuk részletesebben.

TEKERŐ: Voltaképpen ezt a hangszert is áttehettük volna a vonósok közé, hiszen megszólaltatási elve ahhoz áll a legközelebb. A vonósok legérdekesebb, legfurcsább képviselője a tekerő (symphonia, vielle a roue, organistrum, nyenyere, forgólant, stb.), egyike a legjellegzetesebb középkori hangszereinknek, amellett érdekes, történetileg is említésre méltó hangszer. Megszólalási módja is eredeti - a játékos gyantás fakorongot forgatva hozza rezgésbe a korongra feszülő húrokat, miközben másik kezével érintőket nyomva a húrra annak hosszát, és ezzel hangmagasságát változtatva játszik dallamot. Ezek az érintők a billentyűs hangszereken megszokott rendben követik egymást, de nem a hang előállításában vesznek részt, hanem a hangmagasságot lehet velük változtatni.
Reneszánsz tekerő

A tekerőn a dallamhúr mellett még több sajátos húr is létezik - legfontosabbak ezek közül az állandóan szóló burdonhúrok, melyek az európai zene később kialakuló polifóniáját megelőző időszak, a trecento előtti korok egyszerűbb, állandó alaphanggal kísért többszólamúságából erednek. Képezhetők a tekerővel sajátos reccsenő hangok is, melyek által a zenei hangsúlyozás, a dallam ritmusa is kiemelhető - ez szintén a korai zeneiség egyik eleme. Ennek a hangszernek a jelentősége oly nagy volt, lévén a korának legfejlettebb, legösszetettebb hangszere (ne feledjük, a korabeli összhangzattan épp ilyen típusú muzsikákról szólt), hogy különféle elnevezéseinek nyomai a mai zenében is fellelhetők. Hívták "organistrumnak" az állandóan zengő burdonhúrok orgánumáról, volt a neve "forgatólant", főképp francia területeken, de talán legérdekesebb a "symphonia" név, amely eredetileg együtthangzást jelentett, és csak később vált a szimfonikus zenék jelzőjévé. Symphonia - középkori tekerő

A tekerő, amely ebben az időben kimondottan arisztokratikus hangszer volt, a későbbiekben egészen koldushangszerré vált, hasonlóan a rebekhez, amely szintén valami hasonló pályát futott be. A múlt század elején már "kolduslant", "nyenyere" névvel illették, régi fénye megkopott, a kor, amit képviselt, elfelejtődött. Ma reneszánszát éli, historikus hangszerként ugyanolyan megbecsülés övezi ezt az érdekes, régi hangszert, mint fénykorában, mikor fejedelmek udvaraiban játszottak rajta.






© 2021, Tabulatúra | WEBMESTER