HANGSZERMÚZEUM

Fúvós hangszerek

A barokk és a későbbi korok nagy hangszercsaládokat alkotó tendenciája rengeteg hangszert és korai hangszercsaládot el is tüntetett az európai zenéből - ezek a hangszerek nagyrészt a fúvósok hihetetlen gazdagságú seregéből koptak ki.

FAFÚVÓSOK: A barokk előtti zene megszámlálhatatlan fajtájú, méretű, nevű és hangszínű kisebb-nagyobb szimpla- és duplanádas, ajaksípos és trombitaféle hangszert termett, de ezek egy része inkább a korra jellemző zenei kísérletezés következményeképp született.

Néhány közülük azonban már rendelkezett a hangszercsaláddá válás lehetőségével - a reneszánsz filozófiája amúgy is a hasonlóságnak, a rendszerezésnek kedvezett, így aztán a vonósok mellett az ajaksípos furulyák, a nyelvsípos görbekürtök (krummhorn, cromorne), a harsonák, és még néhány fafúvós hangszer kezdett azonos szerkezettel, négy-ötféle méretben megjelenni. A kor homofóniája és az emberi hang, a vox humana hangszeres utánzásának igénye, a kórusmuzsika felsőbbrendűségének elve miatt a klasszikus reneszánszban ez a fajta felfogás dominált, később azonban a zenészek - talán épp a hangzó szólamok összeállításának hangszeres korlátai miatt - kezdték észrevenni az eltérő hangszínű és hangmagasságú fafúvósok egyidejű megszólaltatásának szépségeit is.

Monteverdi korában a hangszerek egyénisége már szempont, de a korábbi időszakokban is sokhelyütt épp az egyházi, a "komoly" zene ellensúlyozásaképpen használják a vegyes hangszerelést, bár ebben a korban a szerzők még leggyakrabban 'ad libitum', azaz tetszés szerint hangszerelt szólamokkal dolgoznak, sokszor alkalmi, vagy éppen változó összetételű zenekarokkal, ahol a mai értelemben vett hangszerelés még nem létezett.

A középkor és a reneszánsz legjelentősebb fafúvósai: görbekürt, chalumeau, pommer, valamint számtalan duplanádas nyelvsípos hangszer, furulyák, harántfuvola, zergekürt.

RÉZFÚVÓSOK: A hangszercsaládok elve a rézfúvósok közül is szép számmal hozott létre hangszereket, ezek egy része a kórusok szólamait erősítette, de sokuk a jelzések, fanfárok megszólaltatásán túl az igényesebb zenei igények kielégítésére is alkalmassá váltak. Ezek a hangszerek eleinte még inkább csak a természetes skála erősein hiányos sort alkotó, meglehetősen behatárolt terjedelmű hangjait voltak képesek megszólaltatni, de - lévén ősi múltra visszatekintő hangszerek -, továbbélésüket éppen erős, érces hangjuknak köszönhették, így aztán a barokk idején már ezeknek az ún. "natúrtrombitáknak" és -kürtöknek is megindult a tökéletesítése.

A korabeli trombitafélék közül is kiemelkednek érdekességükkel azok a hangszerek - pl. a serpent, ami a kígyóhoz hasonló kacskaringós alakjáról kapta a nevét -, amelyek lényegében fából épített korpusszal készültek, de a megszólaltatásuk a mai kürtöknél és trombitáknál használatos fúvókával történt, a hangképzést pedig az ujjakkal befogott lyukak segítették. Itt tulajdonképen egy fa- és egy rézfúvós hangszer kombinációja született meg a kor fantáziadús útkeresésének eredményeképp, de a későbbi évszázadok során legtöbbjük - talán nem is teljesen ok nélkül - feledésbe merült. Hangjuk a mai fül számára több mint érdekes; annyi azonban bizonyos, hogy a régizenei előadásoknak fontos kellékei manapság.

ORGONA: A "hangszerek királynőjének" tartott orgona - bár a megszólaltatási módja a pengetős csembalóféléket, illetve a kalapácsszerkezettel működtetett zongorákat idézi - a fúvós hagszereknek is a legkomolyabb, legkidolgozottabb képviselője. Sípjainak felépítése szerint egyszerre nyelv- és harántsípos hangszer.

Eredetileg talán a hólyagsípból, a mai dudafélék előfutárából alakult ki - így szegről-végről a dudának is rokona -, de a középkor óta jelentős, mondhatni gyökeres változáson ment keresztül. A kezdetben egyszólamú, alig kétoktávos római vízorgonák leszármazottja, a mai monumentális templomi óriások elődje, a középkori orgona a 14. századig afféle hordozható hangszer volt, ráadásul a templomban semmi szerepet nem kapott. Ezeket az orgonákat nemes egyszerűséggel "portatívnak", hordozhatónak nevezték, mai nevét is innen kapta.

Csak később, a XV-XVI. századra alakult ki jellemző felépítése, hordozhatósága megszűnt, sípjainak száma megnőtt, és a barokk idejére a hangszerek közül a legtöbb lehetőséget biztosító, legkomolyabb eszközévé vált a zenészeknek. Billentyűi a csembalóéhoz hasonlóan több sorban helyezkednek el - ezeket manuáloknak hívják - de egy külön, basszusszólamokhoz szükséges pedálsorral a hangterjedelem lefelé is kibővül több oktávval. Sípjai több típusúak, fuvola-, trombita-, klarinét-, és egyéb, "regisztereknek" nevezett, hangzásában is eltérő egységeket alkotnak, ezáltal a korban teljes "zenekari" hangzást lehetett elérni orgonán.

A XVIII. századi orgonák sípjainak levegővel való ellátására már nem volt elég a harmóniumoknál a mai napig alkalmazott lábpumpás módszer, ráadásul a játékos lábai amúgy is foglaltak a pedálszólam miatt, ezért bonyolult rendszerű, ám kézi működtetésű fújtatókat kellett hozzá tervezni, amit a templom épületében elkülönített helyen két-három embernek kellett működtetnie, amíg az orgonista gyakorolt vagy előadott. Ez a hangszer az egyetlen, amelyen a játékos a lábával is önálló dallamot játszik, a technika elsajátítása jóval nagyobb feladat, mint a kor egyéb billentyűs hangszereié.

Jellegzetes régi magyar hangszerek a duda, a töröksíp, a hatlyukú furulya, a tilinkó és az árpád-kori kettőssíp - ezek leginkább népzenénkben és népzenei rokonságot mutató zenéinkben élnek tovább.

A töröksíp a Rákóczi-szabadsághar kurucainak jelképpé vált hangszere volt, ezért a hatalom a szabadságharc bukása után elrendelte megsemmisítésüket - ennek sikeressége miatt ma már csak korabeli leírások alapján készült kópiái léteznek.