HANGSZERMÚZEUMVonós hangszerek
A vonós játék és a hangszer iránt támasztott megnövekedett igények következtében az egyik legkomolyabb építési szakértelmet igénylő hangszer, ám a gondos készítési és játéktechnikai bánásmódot a legtöbb húros hangszert meghaladó virtuozitást, valamint széles skálán változtatható dinamikai előadást is megengedő teljesítménnyel hálálja meg.
A klasszikus hegedű a XVI. század óta szerepel az európai zenében - bár eleinte sokkal kevésbé arisztokratikus hangszernek tartották, mint manapság. Fénykorát a barokk concertók és hegedűvirtuózok korában élte, de mint szóló- és szimfonikus zenekari hangszer azóta is a legnépszerűbb hangszerek egyike.
A XVII. században hirtelen fejlődésnek indult, kiszorítva a gambákat - ezeket a halk, arisztokratikus, régi típusú vonósokat - a színről. A XVII. században a gambafélék és a violafélék (azaz a "hegedű-család") már jól elkülöníthető egymástól: a gambák közül csak a mai nagybőgő élte túl (ha nem is teljesen változatlanul), a századokat a nem historikus zenében - ennek a hangszernek az alakját összehasonlítva a cselló-hegedű-brácsaformával a különbség még ma is szembetűnő. Az eredeti gambáknak csapott válla, egyszerűen homorú közepe, általában 'C'-alakú hanglyuka, lapos háta és a leggyakrabban lantszerű érintői vannak, míg a violaféléknek a válla is és a középső keskenyedése is ívelt, hangrése 'f'-alakú, ami pedig a vonókezelést illeti, nagyon sokban eltér egymástól a kéztartás, a vonó alakja, súlya, de még az ívelése is. Európában a hegedű nagy népszerűségével egy időben sok országban népi hangszerré is vált. A magyar népzenén kívül többek közt német, osztrák, szláv, skandináv, ír és egyéb népzenét is játszanak rajta. REBEK:
Mind a rebek, mind a fidula a vonósok korai reprezentánsa, bár két különböző típusú hangszer. A rebek domború hátú, lanthoz hasonló testtel épített, rövidebb és szélesebb nyakú hangszer.
Érdekessége, hogy ívben hajlott fogólapja alatt gyakran képeztek ki boltozatos üreget, amely így a hangszertest mellett szintén rezonánsként működött, erősebbé, teltebbé téve a hangszer egyébként nazálisabb, élesebb hangját. XIV. századi minta alapján készített rebek Általában három húrral szerelték fel, hangolása tág határok között változott. Manapság már csak régizenészek használják, illetve népi hangszerként változatai ismertek Kréta szigetén (ahol lyra a neve), illetve a Balkán-félszigeten, (ahol gadulkának nevezik, de ott ölben tartva játszanak rajta.) Mivel a hangszercsaláddá válásban a rebek is valamennyire részt vett, feltehetően létezett basszus-változata is, bár ennek előfordulása kópiában, vagy korabeli képek, leírások alapján készített mai építésű változatban is igen ritka. FIDULA:
A fidula jellegzetessége a fogólapról a hüvelykujj felé "kilógó" húr, melynek használatáról megoszlanak a vélekedések;
rezonánsként, burdonhúrként és hüvelykujjal pengetett kiegészítő húrként is használhatták. Népszerűségét a későreneszánsz idején, a gamba- és a violafélék előretörésekor kezdte elveszíteni, talán leghíresebb korabeli ábrázolása Raffaello Parnasszus c. képén található; a kép témájából is kitűnik, hogy láthatóan a zene, a zeneiség jelképe lehetett, és mint ilyen, elterjedt, népszerű hangszer volt. GAMBÁK:
A viola da gamba, vagy egyszerűbben csak gamba a mai vonósok előtti hangszercsoport összefoglaló neve, a hegedűnél alig nagyobb szoprángambától az alt- és a tenorgambán át a basszusgambáig önálló zenekarként is működött.
Megkülönböztetünk hegedű-típusú, és gamba-típusú vonósokat. Köztük lényeges különbségek vannak, amelyek a hangzást is jelentős mértékben befolyásolják, ezért a gambákat még a kevésbé avatott hozzáértő is azonnal felismeri akár külsődleges jegyeiből, akár a hangja alapján.
Ezzel egyidejűleg a sokkal teltebb hangzású hegedűk (és a hangszercsalád többi tagja, a brácsa és a cselló) vették át a vezető szerepet, de a gambafélék máig fennmaradt egyetlen tagja, némiképp módosított formában, de a hangszertípus főbb jellegzetességeit megőrizve, mint nagybőgő, a klasszikus vonószenekar tagja maradt.
|
|
