HANGSZERMÚZEUM

Pengetős hangszerek

LANTFÉLÉK: A reneszánsz kedvenc kísérő- és szólóhangszere volt, és még a barokkban is tovább élt, kíséretet és szólódarabokat egyaránt játszottak rajta.

A reneszánsz lantok általában dupla bélhúros, 5-12 kórusos (a duplahúros rendszer miatt ez a neve az egyszerre megszólaltatott húroknak) hangszerek voltak, érintőik is ugyanebből a bélhúrból készültek, ezért, és testük alakja miatt is a mai gitárnál sokkal lágyabb, halkabb, kissé nazálisabb hanggal szóltak. A lant az arab kultúrából került át Európába, de már az arabok is átvették, feltehetően a perzsáktól. A hangszer az első ezredforduló után kezdett feltűnni az európai zenében, egyrészt az Ibériai-félsziget arab fennhatóság alatt álló részérő elterjedve, másrészt pedig a keresztes háborúk kulturális kölcsönhatásainak eredményeképp.

Az ekkor használatos lantok még a keleti jegyeket viselték - ez a fajta lant ma is megtalálható az araboknál , a neve l'ud, (a szókezdő "l" nem tarozik a névhez, csak névelő) ennek kövérebb a teste, öt dupla húrja és három, rozettával díszített kör alakú hangnyílása van. Ennek a hangszernek lehet a közelebbi rokona a magyar koboz is, melynek elődjét talán honfoglaló őseink is használták.

A reneszánsz elején a lant elkezdett átalakulni , teste kissé karcsúbb lett, háta kevésbé domború, és érintők kerültek a nyakára, amelyek még nem fémből, hanem a húr anyagából készültek. A lant ezidőtájt tapasztalható hatalmas népszerűsége nem volt véletlen - kicsi, könnyű (a gitártól eltérően héjépítésű hangszer), hordozható és folyamatos többszólamú játékra is alkalmas, így aztán minden polgári családban, vándorló életmódú zenésznél, de a műkedvelőknél is megtalálható volt, a legegyszerűbbtől a legnehezebb darabokig írtak rá műveket. A reneszánsz végén a lantok hangterjedelmét lefelé ún. "lengő" húrokkal igyekeztek kiterjeszteni: ezeken a húrokon lefogni már nem lehet, általában az adott darab hangneméhez hangolva játszanak rajta. Az ilyen húrok nemcsak a hangterjedelmet szélésítik, hanem rezonánsként külön pengetés nélkül is némi tónustöbbletet adnak a hangszernek.

A reneszánsz utáni időszakban a lantot egyre több basszushúrral látták el, kialakult a theorba és a chitarrone és még néhány igen tág hangterjedelmű, ám nehézkes, sérülékeny, hangszer. Bonyolultságával együtt lassan mindegyikük kikopott a zenei gyakorlatból, és helyét a zenekari kíséretben a csembaló, a műkedvelő-muzsikában a gitár vette át.

KOBOZ: A koboz a magyar régmúlt legendás hangszere, a vándor énekmondók jelképe, a históriás énekek kíséretét ellátó zeneszerszám. Mai alakjában talán nem is sokban hasonlít az eredetihez, bár ez a fajta, körte alakú testtel és rövid nyakkal épített lantféle igen közeli rokona az eredetileg arab területről származó l'ud -nak, amely a középkorban szerte Európában népszerű volt.

Eredetének kutatásához talán további támpontot adhat az az adat, mely szerint a 13. század elején jelent meg az arabok által megszállt Dél-Spanyolországban a qopuc nevű hangszer, melynek számos jellegzetessége tükrözi az arab hatást, de a mai kobozhoz való hasonlóság (a test folytatásaként kialakított, rövid nyak, az érintők hiánya, a négy húrpáros hangolás, a középrozetta hiánya) a névhasonlóságon túl is árulkodó lehet. (A koboz e nyugati lehetséges elődje mellett keleten is találhatunk egy lantszerű hangszert, melynek neve kobüz.) A kobzot - vagy kobzát, ahogy egyes helyeken mondják - manapság inkább népi hangszerként tartjuk számon, a moldvai csángók körében különösen gyakori. Játékmódjánál és kialakításánál fogva inkább ritmus- , mint valóságos, többszólamú akkordhangszer, még kevésbé szólamhangszer, de a régi magyar históriás és egyéb énekek előadásában éppen erre a fajta kíséretre van szükség, így a koboz az ilyen akkordikusan kevésbé összetett, ám ritmikailag igényesebb darabok játszásakor az autentikus, akár félezer évesnél is régebbi zenei hagyományokat azok sajátos hangulatával képes kísérni - néha még kisebb dallamrészekkel is kiegészítve az ének- és egyéb szólamokat.

GITÁROK: A gitár őse - bár sokan azt gondolják - nem a lantfélék sorából került ki; a két hangszercsalád egymástól függetlenül, különböző vonalon fejlődött. Sokáig - egészen a XVII. századig - inkább a lant volt a népszerűbb, de a barokk idején már érezhető volt a gitárok - a lapos hátú pengetősök - előtérbe kerülése. Ennek hatására a két hangszer egyre távolabb került egymástól felépítésben, játékmódban, később pedig még a húrok és a hangolás fizikai kivitelezésében is.

A mai gitár sok változata mind a XVI. században kialakult vihuela da mano leszármazottja. A hangszer mai jellegzetességei - a lapos hát, a középen elkeskenyedő test, az alig hátrahajló kulcsszekrény - mind a vihuela öröksége. A korai típusok a XVII-XVIII. században a kerek hanglyuk fölött még díszes rozettával és a lantéval megegyező hangolókulcsokkal készültek. Ezeket a gitárokat nevezték "barokk gitárnak" - ekkor húrjait még inkább fémből készítették, ellentétben a mai bél-, illetve nylonhúros megoldással. A XVIII-XIX. században egyre többen foglalkoztak vele magasabb színvonalon is; Haydn még versenyművet is szerzett gitárra. Igazi koncerthangszerré a gitár a múlt század első felében vált, nem kis szerepe volt ebben Andrés Segovia, spanyol gitárművésznek.

A mai, modern játéktechnika leginkább a Spanyolországban ezalatt népi hangszerré vált "flamenco-gitár" technikai alapjaiból jött létre, bár sokat átvett a hagyományos lantjáték elemeiből is. Ma már a "klasszikus gitár" (megkülönböztetésképpen a többi gitárfajtától, amelyekhez más-más játéktechnika is tartozik, felépítésük is azokhoz alkalmazkodik) koncerteken akár önálló hangszerként is megállja a helyét, Bach lant- és hegedűpartitáit, neves és kevésbé neves szerzők zongoradarabjait, de a lantirodalom nagy részét is átírták már gitárra, és - bár az ilyen előadás nem korhű - a gitár finom hangjával, érzékeny dinamikai sajátosságaival, valamint azzal, hogy akár hatszólamú polifóniát is képes folyamatosan megszólaltatni (és ebben csak a mai billentyűs hangszerek fejlettebbek nála) fontos klasszikus zenei hangszerré vált.

A XIX. század végétől a XX. század húszas éveiig német területen készültek lanttestű, lanthangú, de gitárhúrozású (nem duplahúros), kulcsgépes hangszerek is - ezek neve a német név alapján "vándormadár-lant" , ismertebb nevén lantgitár, és, bár historikus hangszernek nem nevezhetjük, néha, érdekességképpen klasszikus gitár helyett zenekarunkban is megszólal.

LÍRAFÉLÉK: Ez a hangszer nagyon régi múlttal büszkélkedhet, szinte nem túlzás azt állítani, hogy legrégibb formájában minden pengetősök őse volt. A sumérok, az egyiptomiak, a görögök, a rómaiak, majd a népvándorlás korának népei, de távoli földrészek törzsei is mind ismerték valamilyen formában. Később a zene egyik - egyre elvontabb - jelképe lett, míg a belőle kialakult, jóval összetettebb pengetősök és vonósok megkezdték pályafutásukat, ezzel a lírát népi hangszerré formálva. Ebben az állapotában viszont sokat megőrzött azokból a sajátosságokból, melyek a középkorban európaivá váló germánok, szászok és kelták legismertebb líraféle hangszereiben már megvoltak.

A szászok és kelták lírája később az irodalomba is bevonult; a bárdok révén, akik ezt a hangszert halhatatlanná tették, egy újabb jelképet teremtve ezzel. Maga az elnevezés is érdekesen alakult, a líra-lant-hárfa-féle hangszerelnevezések egyre szerteágazóbb útvesztőjének létrejöttében már a mai nemzeti nyelvek kialakulása is szerepet kapott. Fontos tudni, hogy a líra és a hárfa között van egy lényeges különbség: míg a líra húrjai közel azonos hosszúságúak, a hárfák húrozása hangmagasság szerint változó hosszúságú - épp ez okozza jellegzetes ívelt alakjukat is.
A kora középkori szász lírának egy VII. századi példányát megtalálták Angliában egy sír mellékleteként; innen kapta a nevét is: Sutton Hoo Lyre. Bár maga a hangszer szinte teljesen megsemmisült a földben, röntgeneljárással sikerült némiképp rekonstruálni. Az ásatás és a rekonstrukció jól dokumentált, és azóta többen is csináltak már maguknak hasonló hangszert, lévén meglehetősen egyszerű az elkészítése. A szászok líráján hat húr volt, ezen a kissé továbbfejlesztett változaton kilenc. Maga a hangszer vonós változatban is fennmaradt, a középkorban mint a vonós, mind a pengetős változatot rotta névvel is említik. A vonós rotta továbbfejlesztett változatának elnevezése crwth; ez már inkább népi hagszerként ismeretes, főleg Walesben - a századok során a test nyakkal bővült ki, melynek fogólapján is képezhetők hangok, és felépítését tekintve a fidulával mutat némi hasonlóságot. A szász líra zenekarunk repertoárjának XI-XIV. századi hangszeres és énekelt zenéjében, minnesänger-énekekben és a középkori tánczenében szólal meg, kíséretre és dallamjátékra egyaránt alkalmas.